Carlos és csapata Budapesten 348 oldalas dokumentum-gyűjtemény a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetéből
Amikor valaki a kommunista időszak, az állambiztonsági múlt epizódjait kutatja ritkán mehet biztosra. Többnyire számos dossziét, levéltári iratot kell átnéznie ahhoz, hogy megtalálja a tanulmánya alapjául szolgáló forrásanyagot; rendszerint jóval többet, mint ami végül a készülő könyvben vagy munkafüzetben hasznosul. Azonban ezekben a munka fővonalából kieső dokumentumokban is olyan apró érdekességekre, szines vagy jelképes mikrotörténetekre, a szocializmus korának beszédes epizódjaira lelhet a kutató, amelyek ha önmagukban véve nem is építhetők tovább, ám a maguk töredékes mivoltában is jelképes vagy jellegzetes darabjai lehetnek a kommunista rendszer történelmének, a hamvasi értelemben vett létrontás virtuális „múzeumának”. A múlt kutatója a lélek „régészeként” ott ás, ahol tud, és azután annak örül, amit talál. Ezért gondoltam arra, hogy itt a honlapon nyithatunk egy olyan „rovatot”, ahol közreadhatjuk ezeket a múlt kútjából felhozott, bár részleges, sokszor esetleges és hiányos, mégis kuriózum-értékű levéltári töredékeket – nyitva áll minden munkatársunk előtt, aki kedvet érez az efféle „szemezgetéshez”.
Carlos és csapata Budapesten
2013-ban kértem ki az ÁBTL-ből a Carlos-csoport budapesti tartózkodására vonatkozó dokumentumokat. Ezekből válogatva állítottam össze a „Terroristák Budapesten” című munkafüzetet, amely a honlapunkon megtalálható és elolvasható. Az első füzet megjelenése után terveztem volna a folytatást, tudván, hogy ezeken a dokumentumokon túl számos dossziét őriznek még a szolgálatok – reméltem, hogy rövidesen azok is kutathatók lesznek. Nem így lett. Viszont a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetétől megkaptam egy jó vastag magyar nyelvű dossziét, a magyar állambiztonsági szervektől származó másolatok gyüjteményét, amely a ”CARLOS fedőnevű terrorista által vezetett „VILÁGFORRADALOM” elnevezésű nemzetközi terrorszervezet tagjainak közvetlen és közvetett kapcsolatainak dokumentumgyüjteménye. A szervezet budapesti lakásán tárolt terrorcselekmények elkövetésére alkalmas technikai eszközök, fegyverek, robbanóanyagok dokumentációja” címet viseli. Ez a 341 oldalas arcképcsarnok és személyes adattár elég mellbevágó; önálló kötethez mégis kevés, mivel hiányoznak a hozzájuk tartozó állambiztonsági operatív anyagok (amelyeket sajnos végül a lengyelektől sem sikerült megszereznem). Vélelmezhető, hogy ez a Varsóból származó 341 oldalnyi dokumentum részét képezi annak a csomagnak, amelyet itthon őriznek a szolgálatok. (Ezt támasztja alá az is, hogy a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetben C79-ként számontartott anyag jelzete előfordul azokban a dokumentumokban is, amelyeket a már megjelent kötetben közreadtam, ugyanakkor ilyen jelzetű dosszié az ÁBTL feldolgozott anyagai között tudtommal nem szerepel).
Az 1979-ben összeállított állambiztonsági dosszié megállapítja, hogy: „C-79 fn. ügyben végzett folyamatos operatív ellenőrzésünk bebizonyította, hogy Carlos és csoportja fő bázishelyét Budapesten alakította ki, mivel meggyőződésük szerint hazánk területén lehet a legbiztonságosabb körülmények között pihenniük, és felkészülniük a további elképzeléseik, terrorakcióik megszervezésére. Biztonságérzetük olyan mérvű, hogy a birtokukban lévő különböző diplomata útlevelek felhasználásával folyamatosan terrorcselekmények végrehajtásához szükséges technikai eszközöket, fegyvereket robbanóanyagokat hoznak be és halmoznak fel budapesti bázislakásukon.” Az arcképcsarnok a Magyarországra beutazó terroristák fényképével, személyes adataival, útlevél-másolatával, magyarországi beutazásaik dátumaival és szállodáik, szállásaik felsorolásával elég meghökkentő…Szemben ama jámbor hiedelmünkkel, hogy csupán maga Carlos és néhány társa élvezte ideig-óráig a Kádár-rendszer vendégszeretét, ebből a dossziéból az látszik, hogy Budapest kiemelt találka-hely lehetett, ahol temérdek terrorista, terrorista csoportokkal összefüggésbe hozható férfi és nő fordult meg. Egy-egy személy esetében pedig a beutazási dátumok sokasága arra mutat, hogy Budapest akkortájt nem pusztán Carlosnak és néhány társának telephelye, hanem az ultrabalos terrorista mozgalom valóságos átjáróháza volt! Találomra belelapozva az adattárba, szembeötlő a nevek (álnevek), és általában a személyes adatok (foglalkozás, lakóhely, állampolgárság) kavalkádja, karneváli sokasága.
Anne Applebaum írta néhány napja a Washington Post-ban: „Perhaps in the 1970s, the era of the Red Brigades and Vietnam, many more feared that the West would not survive.” Pedig a tömeges népvándorlás járulékos fenyegetésének, az Európára nehezedő terrorveszély ma még tisztán nem látható új mértékének és mechanizmusainak az árnyékában az ultrabalos terrorizmus, ha nem is az egykori áldozatok, hanem az elhárítás szempontjából, minden bizonnyal felmérhetőbb és átláthatóbb volt.
A Vörös Brigádok, és általában az ultrabalos terrorista csoportosulások központi irányítás alatt álltak, egy-egy karizmatikusnak számító vezető holdudvaraként működtek. A dzsihádista terrorizmus ebből a szempontból sajátos változáson ment át az ISIS megjelenését megelőző évtizedben: diverzifikálódott. A kisebb-nagyobb terrorista csoportok önállósultak, leszakadtak a központról vagy soha nem is álltak kapcsolatban a központi vezetéssel (ami bin Ladennel együtt gyakorlatilag meg is semmisült), és az egyes sejtek saját magukat nevezték ki az Al-kaida egyik szárnyának. (Ilyen ”franchise”- rendszerben működő csoportok uralták például a Sahel-régiót). A diverzifikációs folyamatból nőtt ki az elkövetők új és roppant nehezen feltérképezhető tipusa: a „magányos farkas.” Olyan fiatalok gyors radikalizálódása, akiknek addigi életében semmilyen előzmény nem utalt terrorista hajlandóságra. A 2000-es évek elején már az Al-kaida új stratégiája öltött testet a magányos elkövetők toborzásában. A 2006-tól létező „Inspire” nevű dzsihadista honlapon cikkek és videok sora jelent meg olyasfajta címekkel, mint „Hogyan harcolj egyedül?” vagy „Ne várj központi irányításra, hozd létre csoportodat!”.
Úgy tűnik, hogy az Iszlám Állam mindezeket a formákat – központi irányítástól a spontán radikalizáció kiaknázásáig – ötvözi.
Ezért nem tűnt számomra döntő kérdésnek a párizsi vagy bármely más merénylet kapcsán annak a számolgatása, hogy az elkövetők közül hányan voltak friss bevándorlók és hányan ott született másodnemzedékből valók, hiszen attól fogva hogy a dzsihadista terrorizmus (Al-Kaidától az Isisig) ráfordult a „távvezérelt” magányos elkövetők megtalálására és radikalizálására, bárkit bármikor megtalálhatnak, akiben megvan a hajlandóság, a csalódottság, a frusztráltság, a gettósodás táptalaján. Azt hiszem, bár a kiképzett harcosok beszivárgása sem elhanyagolható veszély, de az a szituáció, amelyben emberek tömege szembesül vágyálmainak a szertefoszlásával – nincs kánaán, csak konténerváros – , történjék táborban, mecsetben vagy az Interneten keresztül, önmagában véve is kimeríthetetlen merítést nyújt a toborzáshoz. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a menekültek és migránsok többsége potenciális terrorista volna…de a „kitettség” tagadhatatlanul annak arányában növekedhet, ahogy az integráció kudarcba fullad.
A terrorizmus egyik kulcskérdése – múltban és jelenben – a finanszírozás mikéntje. A Vörös Brigádokat elsősorban Moszkva pénzelte; de bízvást számíthattak az iszlám államok nyújtotta titkos támogatásra is. Dokumentumainkból jól látszik például az, hogy számos arab diplomata fordul meg Carlos „vendégeként” Budapesten. A mai helyzet ebből a szempontból is bonyolultabb és szövevényesebb. Amit érdemes kiemelni, a különféle NGO-k, azaz civil szervezetek és alapítványok szerepe a terrorizmus finanszírozásában. A probléma az, hogy sokszor igen bajos őket azonosítani, elsősorban adatvédelmi korlátok miatt. Számomra az Európai Parlamentben eltöltött 5 évi munka egyik legmeglepőbb tapasztalata volt a parlamenti baloldal egy részének sorozatos szembehelyezkedése azokkal az eszközökkel és törvényekkel, amelyek a terrorelhárítás hatékonyságát szolgálták volna. Mondok egy példát. Az Flottila nevű hajó, Törökországból indult Izraelbe, úgymond jótékonysági célzattal. Képviselőként megismerhettem olyan dokumentumokat, amelyek, a sajtóhíreken túl, teljesen meggyőztek arról – ahogy mindenkit, aki tárgyilagosan vizsgálta őket – , hogy a küldő szervezet, az úgynevezett Humanitárius Felszabadítási Alapítvány esetében valójában egy terrorista ernyőszervezetről van szó. Az első hajót az izraeliek megállították. Ez már önmagában véve is borzolta sokak idegeit a balliberális oldalon. Aztán bejelentették, hogy indul egy második hajó. Három baloldali képviselő tüstént kinyilvánította azon szándékát, hogy ők bizony felszállnak a hajóra. Írásos kérdést intéztem az EU brit baloldalról delegált Külügyi Főképviselőjéhez, hogy elfogadhatónak tartja-e ezt. Érdemi választ ugyanúgy nem kaptam – mondhatnám elhajtottak – , mint amikor a szlovákiai magyar kisebbség érdekében zavartam meg kérdésekkel magas nyugalmukat. De terrorista ernyőszervezetnek bizonyult például az USA-ban működő Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom is, amely hatalmas pénzeket szedett be jóhiszemű amerikai állampolgároktól és továbbított terrorszervezetekhez.
Angela Merkel nemrégen egy CDU – rendezvényen kijelentette, hogy a szociáldemokraták és a zöldek akadályozták meg Németországot abban, hogy számos dél-európai és észak-afrikai országot biztonságossá nyilváníthasson, és ezzel gyakorlatilag korlátlan befogadásra kényszerítette a két koalíciós partner a kormányt. Mi történt pontosan, nem tudhatjuk. De annyi talán propagandisztikus általánosításokat kerülve is megállapítható, hogy a szervezett terrorizmus a Vörös Brigádok óta a baloldali ideológiák eszmetörténetéhez tartozik, és ez az ideológiai vonzódás sokakban máig tovább él.
De ha már az EP-nél tartok, talán érdemes megjegyezni még annyit, hogy voltaképpen sohasem tudtam teljes mélységében megfejteni a balliberális oldal egy részének – néhány hangadónak – ádázul ellenséges beállítottságát az európai terrorelhárítással szemben. Személyesen is folyton szembesültem ezzel: mint az európai terrorelhárítási politikának, az európai belbiztonsági stratégiának, a CBRN-fegyverek elleni védekezés cselekvési tervének vagy a kritikus infrastruktúrák védelmének néppárti véleményezője, háttér-jelentéstevője, ezekkel a hölgyekkel és urakkal hadakoztam végig kinti éveimet. Ez a folyton akciózó társaság volt az, akik az adatvédelem szélsőséges felfogásának a jegyében minden áron akadályozták a banki tranzakciók átvilágithatóságát, az utasforgalmi adatok rögzítését, illetve a profilalkotást, és akik élükön a Magyarország elleni kampány egyik fő zászlóvivőjével, olyan fokú nyilvánosságot követeltek a terrorelhárítás legérzékenyebb adatainak is, ami elméletileg – mert azt ők sem gondolhatták komolyan, hogy ez a politikai marketingen túl, a gyakorlatban meg is valósulhat -, lényegében megbénította, padlóra küldte volna az egész európai terrorelhárítást. Az ateista baloldal, mint az iszlám fanatizmus védnöke: elég paradox. Valami infantilis „Big Brother”-komplexuson, kirakati – hangsúlyozom: kirakati – , azaz hamis establishment-ellenességen túl aligha értelmezhető. Sajnos néppárti kollégáimat sem igen sikerült harcosabb kiállásra bírni. Sokan tarthattak attól, hogy a balliberális oldal eme élharcosai sarokba szorítják őket és rájuk akasztják a táblát, ők azok, akik rendre megsértik a privátszférához fűződő emberi jogokat. Pedig talán jobb lett volna szégyenkezés nélkül felvállalni, hogy az adatvédelemhez fűződő jog nem teheti zárójelbe, nem gyűrheti maga alá a biztonsághoz való emberi jogot.
De visszakanyarodva a 70-es és 80-as évekhez: az iratok dugdosása helyett talán még ma sem volna felesleges összerakni a képet. Szokásos ellenérv, hogy mindez ma már senkit sem érdekel. Nyilván keveseket – dehát saját történelmünk megismerése és megértése nem számszerűségi kérdés. Még mindig az EP-nél maradva, személyes tapasztalataim is bizonyíthatják, hogy az érdekességük akár túlmutathat hazánk határain. A Biztonság- és Védelempolitikai Bizottságban elnökünk egy francia ex-hírszerzőtiszt, rokonszenves néppárti politikus volt, akinek a Carlos-füzet angol változatából adtam egy példányt. Nemsokára megkeresett, tudnék-e többet is adni, mert a volt kollégáit otthon módfelett érdekelné. Örömmel adtam vagy tucatnyit. Az Europol vezetőivel folytatott szakmai tanácskozás során pedig a terrorelhárításért felelős dán főigazgatóhelyettesnek adtam egy példányt. Másnap igen kedves levelet írt, hogy már el is olvasta és roppant érdekes betekintést nyújtott számára olyan mechanizmusokba, amelyeket alig ismert.
Talán még mindig érdemes volna összekötni a szálakat, rekonstruálni azt a hálót, amellyel egykor a vörös terrorizmus tartotta félelemben Európát. Kiterjesztve a vizsgálódást – ha még lehetséges – a szereplők utóéletére is. Ha a dokumentumokat megnézzük, látható, hogy alig van közöttük olyan, aki ma, ha él, idősebb volna hatvanöt évesnél.
Adattár és arcképcsarnok