Képes lesz-e önmaga megvédésére és túlélésére az EU?

A biztonságról higgadtan és felelősen gondolkodó ember nem feltételezi, hogy minden muszlim és minden menekült potenciális terrorista. De azt sem rejtheti véka alá, hogy önpusztítónak és életveszélyesnek tartja azt a korlátlan és alapjában véve ellenőrizetlen befogadást ösztönző felfogást, amelyik nem hajlandó szembenézni a migrációs hullám és a terrorizmus valóságos összefüggéseivel.

Aki szigorúbb határvédelmet és általában véve tudatosabb és tervezettebb védelmi rendszer alkalmazását sürgeti, könnyen szembetalálja magát a váddal vagy legalábbis a gyanúval, hogy részvétlen vagy netán iszlámgyűlölő. Ezért nem könnyű tárgyszerűen, a kötelező neoanarchista mantra felmondása nélkül ezekről a kérdésekről beszélni.

Ely Karmon, a Nemzetközi Terrorelhárítási Intézet (International Institute for Counter-Terrorism) vezető kutatója írt arról 2016 augusztusában az Európa lassanként ráébred az iszlamista terrorizmusra (Europe slowly Waking Up to Islamist Terror) című tanulmányában, hogy az európaiak elvesztegettek két vagy három értékes esztendőt, hogy felkészüljenek a hatványozottan növekvő dzsihadista fenyegetésre és azoknak a menekülteknek a beáramlására, akiknek egy része közvetlen veszélyt jelent. Az európai városokban elkövetett súlyos merényletek hátterében a határvédelem hiányán és a hírszerzési együttműködés zavarain kívül az a magatartás áll, amelyet Karmon tévesen értelmezett politikai korrektségnek nevez. Az európai politikai vezetők nem ébredtek fel időben, későn vették észre a Szíriába és Irakba utazó harcosok folyamát, és amikor igen, akkor sem jött létre európai szintű koordináció.

A brüsszeli merényletek hátterét elemezve kitér arra, hogy – más mulasztások mellett – szerepet játszott az is, hogy Abdeslam elfogása miatt az elkövetők a tervezés végső fázisából gyorsíthatták fel a végrehajtást, miközben Abdeslam kihallgatása késlekedő, nem egy „ketyegő bombának” megfelelő volt. Valóban, józan ésszel nehezen indokolható, hogy bárminemű politikai korrektség jegyében egy tömeggyilkos kihallgatását a sebesülése miatt elnapolják.

Harcoló ufók

Találóan szellemes szójátékkal nevezi napjaink terrorizmusát Alain Bauer, a párizsi CNAM Kriminológiai Tanszékének a vezetője – az ufó, vagyis az Unidentified Flying Object, az azonosítatlan repülő objektum mintájára – Unidentified Fighting Objectnek, azonosítatlan harcoló objektumnak. Sokan vitatják például, talán nem alap nélkül, hogy az úgynevezett magányos farkasok valóban magányosan tervezik-e meg a tettüket, vagy csupán olyan esetekről van szó, amelyekben nem sikerül feltárni és azonosítani azokat a legalábbis virtuálisan létező kapcsolatokat, amelyekből a merénylet elkövetéséhez szükséges lelki, indulati és gyakorlati muníciót merítik. De a másik oldalon, az ISIS-szel szembeni koalíciós erők oldalán sincs könnyű dolguk a nyugati hatalmaknak, ha azonosítani szeretnék, valójában kikre és miben számíthatnak. Scott Atran antropológus a John Jay Egyetem Terrorizmuskutató Központjának készített rendkívül alapos, Frontvonalban az ISIS ellen: ki harcol, ki nem, és miért (On the Front Line Against ISIS: Who fights, Who doesn’t, and Why) című beszámolójában bemutatja azt a már-már azonosíthatatlanul tarka és ellentmondásos kapcsolati hálót, szövevényes erőteret, amelyben az Iszlám Állam elleni helyi szövetségek folyton belső ellentétek, kettős játékok, belháborúk, intrikák, rivalizációk, átpártolások áldozatává válnak. Ez a „látlelet” előrevetíti, mire számíthat a világ a térségben az ISIS mai formájának megsemmisülése, területeinek elvesztése után. A fenyegetés nem szűnik meg, csak alakot vált.

Egyre több jel mutat az al-Kaida megerősödésére és a két terrorszervezet közötti kapcsolatok rendezésének a szándékára is. Céljaik és ideológiájuk, elitista és populista habitusuk különbsége dacára az ISIS, ha rákényszerül, mérsékeltebben viszonyulhat majd a szélsőséges iszlám világ más csoportosulásaihoz. Az al-Kaida megerősödéséről és az ISIS-szel való kapcsolatában várható változásról többen is írtak az elmúlt hónapokban. A CTC Sentinelben, az Amerikai Katonai Akadémia Terrorelhárító Központjának a szakfolyóiratában például 2016 végén Bruce Hoffman neves biztonságkutató fejtette ki igen meggyőzően, hogy az al-Kaida szép csendben hogyan építi újjá magát és vonja össze a forrásait. Fő telephelye Szaúd-Arábia, de Szíria következik a listán. Ráadásul al-Bagdadi kiesésével, netán halálával a fő személyi ellentét is megoldódott a két vezetés között.

Európa szempontjából azonban a legnagyobb veszélyt a visszaáramlás jelenti. A számadatok a különböző adatbázisokban némileg eltérők, de 2015 végéig mintegy 30-40 ezer ember utazott Szíriába és Irakba nyolcvan-száz országból, hogy az ISIS-hez és más szalafista erőszakszervezetekhez csatlakozzék. Hoffmann is hangsúlyozza, hogy a posztkalifátus permanens nemzetközi fenyegetést jelent majd, mivel sikerrel hozott létre Európában külső műveleti hálózatot, amely egészen a párizsi merényletig észrevétlen maradt. Az ISIS titkos egysége, amely a külső műveletek irányítója, az Amn al-Kharji operatív embereinek százait juttatta be az Európai Unióba. Nem keveseket hamis identitással, a migrációs hullámon keresztül. Ely Karmon másik, A Kalifátus bukása: hogyan tovább, ISIS? (The Demise of the Caliphate: Quo Vadis ISIS?) című írásában a brit MI6 vezetőjét idézi, aki úgy véli, magasan szervezett külső támadások forgatókönyve áll készen, amelyeknek a megvalósításához az irányítóknak nem kell Európába érkezniük. Valószínűsíthető, hogy az ISIS összeomlásával megnő a Nyugatot fenyegető veszély.

M. A. Mayer, aki az Amerikai Vállalkozásfejlesztési Intézet vendégtanára, korábban vezető beosztású belbiztonsági tiszt, arról ír, hogy a terrorizmus elleni harcban a rádióelektronikai hírszerzés (Sigint) már nem lesz elegendő és elsődleges, hanem ismét előtérbe kell helyezni és megerősíteni az emberi hírszerzés (Humint) lehetőségeit. „Az ISIS meg fogja támadni Európát és Amerikát, hogy bizonyítsa életképességét, helyreállítsa a hatalmát, és megerősítse a brandjét.” Bár hosszú távon az Iszlám Állam megsemmisítése lehet a legfontosabb lépés ahhoz, hogy a migrációs hullám csillapuljon, és a fejlett világ nekikezdjen annak, hogy a migrációt kiváltó tényezőket a maguk földrajzi helyén kezelje, addig azonban olyan időszak következik, amely fokozott veszélyekkel jár. Az Europol értékelése szerint is arra kell számítani, hogy ha az ISIS jelentős területi veszteséget szenved Irakban és Szíriában, harcosok sokasága szivárog vissza, felhasználva családi kapcsolataikat, egy részük speciális küldetéssel.

Boaz Ganor, a Nemzetközi Terrorelhárítási Intézet vezetője és a terrorizmus egyik legkiválóbb szakértője az új amerikai elnök terrorellenes politikája előtt álló lehetőségeket, forgatókönyveket elemezve abból indul ki, hogy minden terrorellenes stratégiának két változót kell célba vennie: a motivációt és az operatív képességet. A hatékony terrorelhárítási stratégia egyfelől mérsékelni szeretné a terrorizmust kiváltó motivációkat, másfelől csökkenteni a terroristák műveleti képességeit. Csupán e két változó megfelelő párosítása és az ellenük való párhuzamos, koordinált küzdelem kényszerítheti térdre a terrorizmust, illetve redukálhatja a támadások számát. Ezt persze könnyebb kijelenteni, mint megvalósítani. Szükségszerű belső ellentmondás feszül ugyanis a két párhuzamos célkitűzés között: minél hatékonyabbak a terrorista szervezetek műveleti képességeinek a csökkentésére tett erőfeszítések (célzott akciók az „időzített bombák” hatástalanítására, letartóztatások és eljárások a terroristák ellen, a terrorista szervezetek fegyverkészleteinek a megsemmisítése vagy a terrorista pénzforrások lefoglalása), a terroristák és követőik annál elszántabban keresik a visszacsapás lehetőségét, és újabb támadásokkal akarják bizonyítani, hogy a terrorelhárítás hiábavaló. Ez a terrorelhárítás „bumeránghatása”. A politikai döntéshozók azonban ritkán vállalják mind a két célkitűzést azonos súllyal. Ezért a globális és lokális terrorellenes harc egyik fő kihívása, hogy megtaláljuk és fenntartsuk azt a kényes egyensúlyt, amely lehetővé teszi a terrorista motivációk és képességek egyidejű kezelését. Magyarországon a terrorista műveleti képességek felderítése és az esetleges támadások megelőzése érdekében jött létre – az európai mintának és elvárásnak megfelelően – a Terrorelhárítási Központ. A motivációk feltárása és terjedésük visszaszorítása terén tett jelentős lépés, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetbiztonsági Intézetében megalakult a radikalizáció visszaszorításáért küzdő munkacsoport.

Az Iszlám Állam összeomlását követő riasztó kilátások okán is bekerült az európai döntéshozók látóterébe a közös európai titkosszolgálat lehetősége. Sokan szorgalmazzák az „Európai FBI”-t. Ezzel szemben azonban komoly szakmai és politikai aggályok vetődnek fel. A gondolat különben nem új: a közös európai titkosszolgálat létrehozása már az előző ciklusban, abban az öt évben is folyton terítékre került, amikor magam EP-képviselőként a belbiztonsági területtel, ezen belül is elsősorban a terrorizmus kérdéskörével foglalkoztam. Szakmai síkon vitathatatlanul szükséges volna az eddiginél szorosabb hírszerzési együttműködés, főként a valós idejű információk megosztása terén, hisz a sikeres felderítés és elhárítás legfőbb akadálya lehet a bezárkózás, a rivalizálás és a párhuzamosság. Ugyanakkor politikai síkon már akkor sem igen tartottam támogathatónak a tervet, mivel a nemzetek Európája helyett a föderációs Európa irányába mutat olyan időszakban, amikor ennek semmilyen feltétele és garanciája nem adott. (Egy önálló titkosszolgálat tagjai például aligha lehetnek teljesen függetlenek az őket delegáló tagállam politikájától… A titkosszolgálati tevékenység pedig természeténél fogva érzékenyebb a manipulatív hatalmi visszaélésre, mint a közös hadsereg, bár az sem egyszerű.)

Az Európai Stratégiai Hírszerzési és Biztonsági Központ (European Strategic Intelligence and Security Center) 2016 áprilisában igen megfontolandó összegzést jelentetett meg két igazgatójának a tollából. Ők a következőkben látják az Európai FBI létrehozásának az ellenszempontjait:

1. Szerződést kellene módosítani, mivel a titkosszolgálatok tagállami hatáskörbe tartoznak.
2. A schengeni határok védelmére is képtelen Európa hogyan felelne meg új meg új kihívásoknak? Előbb a meglévő kötelezettségeknek kellene eleget tenni!
3. A tagállamok eltérő biztonsági kultúrája. (Míg például az idegen harcosokkal kapcsolatban a francia álláspont az, hogy Irakban és Szíriában likvidálni kell az európai dzsihadistákat, ha pedig hazatérnek, börtönbe csukni, addig a dánok olyan megtévedt fiataloknak tekintik őket, akiknek segíteni kell visszatalálni az európai társadalomba.)
4. A többletforrásokat a tagállami szolgálatoknak kellene biztosítaniuk.
5. Az új intézmény felállítása legalább három évet venne igénybe, miközben a fenyegetés azonnali. Javaslatuk az, hogy inkább a meglévő intézményeket volna érdemes megerősíteni, a tagállami titkosszolgálatokat támogatni, javítani a képességeiket, és elmozdítani, hogy az elemzők képesek legyenek „skatulyán” túl is gondolkozni.

Mostanában egyébként egyre többen felvetik, hogy a terrorelhárításban szükség volna bizonyos szemléletváltásra. „Az az idő, amikor a terrorizmust értelemszerűen úgy különíthettük el, mint valami korlátozott társadalmi jelenséget, amellyel a rendőri erők és a biztonsági szervek elboldogulnak, régen elmúlt…” – a megállapítás a holland terrorelhárítás szakanyagából való, amely abban a Fúziós Központok Európában (Fusion Centers in Europe) című, az uniós tagországok titkosszolgálatai által összeállított kötetben jelent meg, amelynek az volt a célja, hogy áttekintse a terrorelhárítási központok működési és szervezeti kereteit. Mivel a terrorizmus minden más bűncselekménytől különbözik, egyfelől abban, hogy ideológiai-politikai motivációt követ, másfelől pedig hogy globális, azaz természeténél fogva átnyúlik földrészeken és országhatárokon, a terrorelhárítás sem szabhatja szűkre az elemzésben a maga „műfaji” kereteit. Akik szorgalmazzák a szemléletváltást, úgy gondolják, hogy a terrorelhárításnak az információk feldolgozásába az eddiginél szervesebben és rugalmasabban kellene bevonnia a geopolitika, a társadalomtudományok, a történelem, valamint a lélektan eszköztárát és értelmezési gyakorlatát. Figyelemre méltó módon fogalmazta meg ezt az igényt már évekkel ezelőtt például Eric Herren, a svájci Különleges Erők volt tagja, a magas kockázatú műveletek új stratégiáinak és taktikáinak a kidolgozója: „A terrorelhárítás egyik legmellőzöttebb eszköze a think tank. Az akadémikus »gondolatgyárak« abban segítenek, hogy szélesebb rálátást nyerjünk a terrorizmus jelenségére. Ők nem részei a mindenkori harctérnek, és képesek fókuszba helyezni a problémát minden lehető szemszögből és alapállásból. Foglalkozhatnak az aktuális fenyegetésekkel, ráadásul meríthetnek a terrorizmus teljes történetéből. A feladatuk az is, hogy megkíséreljék előre látni a jövőt és »elgondolni az elgondolhatatlant«. A think tankek munkatársai lehetnek a terrorelhárító közösség volt és jelenlegi tagjai, ugyanúgy, mint azok, akik a vízió kialakításához tudnak hozzájárulni. Tanácsadó és kritikus megfigyelők, akik visszajelzéssel látják el a terrorelhárítást, előjelzéseket nyújtanak, és partnereik a célorientált egységeknek. Meg kell tanulnunk elfogadni őket mint tanárokat és instruktorokat. Amire szükség van, az a think tankek sikeres hálózata. Valószínűleg ezek a szervezetek az egyedüliek, amelyek lépést tudnak tartani a terroristák hálózatával. A hivatalos kormányzati műveleteket és koordinált stratégiákat gyakran visszafogják hivatali eljárásokkal, felesleges bürokráciával és politikai érdekekkel. A think tankek lehetővé teszik az online »brainstorming« fórumokat, rendkívül hasznos módon összekapcsolva a szellemi potenciál hatalmas forrásait a kreatív megoldáskereséssel…” (fordítás tőlem).

A think tank modellje az angolszász világból származik, legrangosabb képviselői eredendően az USA-ban és Nagy-Britanniában jöttek létre, de ma már a világ sok országa rendelkezik ilyen intézetekkel Ázsiától és Afrikától Dél-Amerikán át Oroszországig és Kelet-Közép-Európáig. A think tank olyan szellemi műhelyt jelent, amelynek az a küldetése, hogy segítsen áthidalni a szakadékot – a biztonságkutatás témakörére vetítve – a rendvédelem és a politika, a tudás és a hétköznapi tapasztalat között. Szemben az akadémiai intézetekkel nem, illetve nem elsősorban alapkutatásokat végez (ezért talán csak az „akadémikus” jelzőt vitatnám Eric Herren pontos leírásában), mivel olyan elképzelések kikristályosítására törekszik, amelyek előmozdítják a szakmai döntések és gyakorlatok társadalmi befogadását is. Küldetésük, hogy a stratégikus gondolkodás előmozdításával segítsék a nemzet túlélését és prosperálását, a fenyegetések felmérését és kivédését, és egyben támogassák a hatékony kormányzást.

Felvethető persze, hogy mi, magyarok versenyképesek lehetünk-e az ilyesfajta építkezésben azokkal a nálunk nagyobb és erősebb országokkal, amelyek sokkal régebben szembesültek a fenyegetésekkel, és amelyeknek sem a tapasztalataik, sem a ráfordítható forrásaik nem mérhetők egy rendszerváltott közép-európai nemzet lehetőségeihez és adottságaihoz. Igen, számos tekintetben gyengébbek vagyunk, kár volna tagadni. De nem mindenben. Az erő mibenléte ugyanis többféle dologból tevődik össze. A katonai erőn, az úgynevezett hard poweren kívül komoly szerephez jut az adott ország gazdasági modellje, természeti kincsei, ipara, kormányzati rendszere, nemzeti kultúrája, hagyományai, alapértékei, vagyis mindaz, amit a Joseph Nye által bevezetett kifejezéssel soft powernek nevezünk. Ezekre épül egy adott ország stratégiai kultúrája, amely mindenekelőtt két tényezőn nyugszik: a másokéhoz viszonyított hatalmán és annak a külső megjelenésén, illetve látszatán.

Szemléleti csapda

A stratégiai kultúra fogalma a hidegháborús korszakban született, a hetvenes és nyolcvanas években, amikor az amerikai elemzők azzal szembesültek, hogy nem képesek biztonságosan kiszámítani és előre jelezni a szovjetek elrettentő lépéseit és reakciót. A tévedés rendre abból fakadt, hogy magukból indultak ki: nem vették kellően figyelembe, hogy az ellenfél nem föltétlenül ugyanazt teszi hasonló helyzetben, mint amit ők maguk tennének, mivel történelme, hagyományai, viselkedésmintái, értékvilága, jelképei mást diktálnak, másra ösztönzik. Ezek a kudarcok vezettek el ahhoz a felismeréshez, hogy a biztonságpolitikában nem számolhatunk egységes viselkedési és stratégiai sztenderdekkel, mivel mindegyik ország a maga sajátos módján értelmezi a nemzetközi eseményeket és a biztonsági kihívásokat, illetve reagál rájuk. A stratégiai kultúra fogalma legszélesebb értelemben a céloknak és eszközöknek azt az együttesét jelenti, illetve azokat a prioritásokat, amelyek megszabják, hogy egy-egy ország – vagy akár földrajzi térség, intézmény – milyen elvek mentén alakítja ki a maga biztonsági eszköztárát, hogyan használja a diplomácia és az erő lehetőségeit, illetve hogyan teremt egyensúlyt a kettő között.

A stratégiai kultúra fogalmának bűvöletében azonban a biztonságpolitikai gondolkodás egy idő után átesett a ló túloldalára: az elmélet maga alá gyűrte a valóságot, és sokak szerint kognitív zárlatot hozott. A stratégiai kultúra fogalma berobbant a hírszerzési-titkosszolgálati gondolkodásba is. Valóban, az információk gyűjtésében és elemzésében – legyen szó akár hírszerzésről vagy elhárításról – számolni kell a stratégiai kultúrák különbözőségeivel. Tanulmányok sora foglalkozik azzal, hogy a hírszerzői közösségek olykor drámaian különböző következtetéseket vonnak le külföldi titkosszolgálatokról. A kognitív zárlat a hírszerzésben és az elhárításban ugyanolyan súlyos tévedésekhez vezethet, mint annak idején a védelempolitikában. Ha mondjuk Oroszország mint valami idegen bolygó a szlavofil fundamentalizmus és a posztkommunizmus örököseként jelenik meg az elemzők látóterében, miközben a titkosszolgálatai nagyon is pragmatikus és professzionális alapon működnek, az nemcsak rossz következtetésekhez és téves lépésekhez vezethet, hanem olyan szemléleti csapdaként is működhet, amelyre az ellenérdekű szolgálat a gyakorlatban is ügyesen építhet. Az oroszok feltehetőleg építenek is a nyugati országokból velük szemben működő kognitív zárlatra mint a megtévesztés lehetséges eszközére (konkrét esetről sajnos nem számol be egyetlen szerző sem, pedig nem volna érdektelen).

élszerűbbnek tűnik tehát az olyan megközelítés, amely mindig a hely és az idő adta összefüggésekből indul ki, és a stratégiai kultúrát nem monolitikus, hanem ellentmondásos elemek és szubkultúrák összességének tekinti. Érdekes és gyakran elemzett példa Kína, amelynek a stratégiai kultúrájában sajátságosan ötvöződik – kérdés, hogy miképpen, és milyen arányban – a hadviselés és a megtévesztés ősi bölcselete, valamint a kommunista-maoista ideológia maradványa.

A tehetetlenség kora

Kétségtelen, hogy a kulturális szempontok mellőzése és túlhangsúlyozása egyaránt torzult látásmódhoz vezethet. Bár maga az egész vita meglehetősen akadémikus és olykor életszerűtlen, mindazonáltal az információk értékelésében és a partnerekről vagy az ellenfélről alkotott képben nem árt fejben tartani a kép torzulásának e két, egymást nem feltétlenül kizáró vetületét. Annál is inkább, mert ez a kettősség, a látszat és a valóság szétbontása a dzsihadista terrorizmussal szembeni harcban sem elhanyagolható szempont. A kettő szándékos összemosása és megtévesztő látszatok fenntartása valószínűleg a terroristáknak is taktikai fegyverük lehet. Az Iszlám Állam gyakorlatában a szélsőséges vallási fundamentalizmus a legmodernebb technológiák használatával, a legkorszerűbben felkészült szakemberek tevékenységével párosul. (Lásd például, ahogyan a Kiberkalifátusnak nevezett internetes „hadoszlopot” a legképzettebb hekkerekből állították össze. 2016 áprilisában újabb egységgel is bővítették.)

„A racionalitásnak nincs általános érvényű modellje, és ami racionális az egyik ország szemében, irracionális lehet a másikéban.” Ha az ember nem akar beleveszni az akadémikus elemzések rengetegébe, Vasilis Margarasnak, az európai integráció és biztonságpolitika kutatójának fenti meghatározását nyugodtan elfogadhatja. Margaras azt a kérdést vetette fel még 2004-ben, vajon az Európai Unió rendelkezik-e közös és egységes stratégiai kultúrával. Ma, a népvándorlás és az európai tehetetlenség korszakában a kérdés szónoki. Joggal állapítja meg, hogy jelentős különbség van az EU egész koncepciója és a koncepció keretéül szolgáló tagállami kultúrák között, és oda jut, hogy az unió önálló stratégiai kultúrája gyenge, embrionális állapotú.

A stratégiai kultúra fogalmának mibenléte az érdeklődés előterébe került az Egyesült Államokban is – a 2017-es elnökválasztást követően. Megjelent tanulmányában például McLaughlin, aki Bush elnöksége idején a CIA igazgatóhelyettese volt, abból indul ki, hogy az új amerikai kormány olyan átalakuló világgal és stratégiai összefüggésekkel találkozik, amelyek megkívánják feladatainak teljes újragondolását. Következtetései a mi számunkra is megfontolandók. Az új amerikai adminisztrációnak is szembesülnie kell az aszimmetrikus hadviseléssel, a terrorizmussal, amelynek a hatalomelméletében semmi új nincs, újak azok a technológiák, amelyekkel romboló erőre tesz szert. (Például a fémdetektoros bombák vagy vegyi, biológiai, radiológiai, nukleáris fegyverek előállítása és az információs-kommunikációs eszköztár.) Biztonsági stratégiájának a kialakításában a másik alapvető kihívást az jelenti, hogy a világban új erőközpontok jöttek létre, az erőegyensúly régi pillérei repedeznek, az értékrendek hierarchiája megbomlóban van. Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika növekvő szerepének a tükrében súlytalanodnak az USA eddigi szövetségi kapcsolatai, mondjuk a G8-ak. Új kapcsolatokat és koalíciókat kell kötni, mivel még a világ vezető nagyhatalma sem tud többé a régi módon hatást gyakorolni másokra. Ebben a régi és új erőközpontok sajátos mozgásán és versenyén formálódó világban a lélektani hadviselés, az információs és dezinformációs műveletek, fedett akciók, speciális megtévesztő műveletek olyan újfajta alkalmazására kell számítani, amelyeknek a kivédésére a titkosszolgálatoknak fel kell készülniük.

A migrációs hullám kezelésében világosan tetten érhető az egyes tagországok gyökeresen eltérő stratégiai kultúrája. Az európai baloldal és részben a mérsékelt jobboldal elitje is a politikai korrektség túlhajtásából és téves felfogásából és a sokszor minden valóságalapot nélkülöző emberi jogi show-ból kíván a maga számára soft powert csinálni. Míg mások, közöttük Magyarország kormánya az állam szuverenitásának a védelméből és a nemzet biztonságának a garantálásából kíván erőt meríteni. Az a szerep, amelyet Magyarország az elmúlt öt-hat évben a nemzeti szuverenitás kimunkálásával és felmutatásával vívott ki magának, a soft power terén olyan erőtöbblettel ruházta fel, amely ellensúlyozni képes azt a hátrányt, amelyet a hard power terén méreténél fogva szükségképpen elszenved. A szuverenitás modellje azonban a biztonságpolitikában korántsem bezárkózást vagy elkülönülést jelent, hanem akkor lehet eredményes, ha stratégiai kultúrájában képes összehangolni érdekeit, céljait, értékeit, nemzeti hagyományait, kultúráját a fenyegetések globalitásából fakadó együttműködési kívánalmakkal. Az átrendeződő világban önálló stratégiai kultúránk kidolgozása – szuverenitásunk, szövetségi rendszerünk és a szövetségi rendszerünkön kívül kiépítendő kapcsolataink összehangolása és rendszerbe foglalása – úgy hiszem, ez a következő évek legfontosabb biztonságpolitikai feladata.

Hankiss Ágnes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem címzetes egyetemi docense, a Hamvas Intézet igazgatója