A magányos farkasok legendája – amellyel e hasábokon korábban megjelent írásomban részletesen foglalkoztam – pusztán a terroristaszervezetek propagandáján keresztül aligha érhetett volna célt, és válhatott volna ilyen megtévesztően életképessé, ha nem talál lelkes fogadtatásra a baloldali-anarchista csoportosulások és sajtóorgánumok körében.
Abban a lélektani nyomásgyakorlásban, amely az Európára leselkedő veszélyek kisebbítésére irányul, kulcs-szerepet töltenek be bizonyos NGO-k, azaz alapítványok és civil szervezetek. Félreértések elkerülése végett: nem általában a civil szervezetekről beszélek, nem azokról, amelyek hasznos társadalmi küldetést töltenek be, hanem kizárólag olyanokról, amelyek terroristaszervezetek számára nyújtanak fedést, ha tudnak róla, ha nem, finanszírozáshoz, konkrét műveletekhez, legalizáláshoz, netán mindegyikhez. Általánosítani sem célszerű – de a jelenséget tabuként kezelni sem!
Terroristaszervezetek és civil szervezetek összjátékának a modelljéül szolgálhat a Gaza Freedom Flotilla, illetve a Mavi Marmara hajó története, amelynek a részleteivel európai parlamenti képviselőként ismerkedhettem meg.
Civil szervezetek segélyhajókat indítottak a Gázai övezetbe 2010. május 31-én Gaza Freedom Flotilla elnevezéssel és jelszóval. A céljuk úgymond az volt, hogy megtörve az izraeli blokádot, humanitárius segítséget nyújtsanak a gázai palesztinoknak. Az izraeliek ezt provokációs hadműveletnek tekintették, és felszólították a hajókat, hogy álljanak be Asdód kikötőjébe átvizsgálásra. Az egyik hajón, a Mavi Marmarán egy civil szervezet aktivistái késekkel és vasdorongokkal támadtak az izraeli katonákra. A közelharcban kilenc aktivista meghalt, és az izraeliek közül is tízen megsérültek.
A közel-keleti konfliktushelyzet értékelése nem tárgya ennek az írásnak. Kiindulópontja azonban az, hogy sem politikai, sem humanitárius válság nem oldható meg sehol a világon terroristaszervezetekkel történő együttműködésben. A flottillaügy szemléletesen mutatja meg, hogyan kapcsolódhatnak össze radikális iszlamista (terror) szervezetek az európai és észak-amerikai baloldal különböző csoportjaival, hangadóival és civil szervezeteivel.
Az elemzésben elsősorban két különböző forrásra támaszkodom. Egyrészt azokra a hivatalosnak és ellenőrzöttnek tekinthető adatokra, amelyeket az NGO-k elszámoltatásán dolgozó NGO-monitor.org gyűjtött egybe, és amelyeknek a valóságtartalma azóta, mint látni fogjuk, igazolódott.
Képviselői munkámhoz kaptam kézhez ezeket a dokumentumokat, amikor a második flottilla ügye az Európai Parlament elé került, és magam beadvánnyal fordultam az Európai Unió külügyi főképviselőjéhez.
Másrészt Dave Richnek, a Community Security Trust (CST) igazgatóhelyettesének és a Pears Intézet tudományos munkatársának A Mavi Marmara metafora című írására, amelyet a Nemzetközi Terrorelhárítási Intézet publikált, és amelyben a szerző figyelemre méltó és távolba mutató gondolatokat fejt ki a nyugati baloldal és a radikális iszlamizmus perverz szövetségéről.
A flottillaakció fő szervezője a magát humanitárius segélyszervezetnek nevező török Humanitarian Aid Foundation (IHH) volt. Az IHH annak a Union of Good nevű ernyőszervezetnek a tagja, amely alá több mint ötven iszlamista szervezet tartozik, és amelyet régi és sokoldalú kapcsolat fűzött a Hamaszhoz. Az IHH-t az Egyesült Államok terrorszervezetként tartja nyilván. Előfordult, hogy öngyilkos merénylők családjának adtak támogatást; korábban pedig a török hatóságok tárták fel, hogy vezetői fegyvereket és robbanóanyagokat vásároltak iszlám radikálisoktól.
Az IHH-ról a köztiszteletben álló és elfogulatlannak tartott francia terrorelhárító bíró, Jean-Louis Bruguiére bizonyította be, hogy kapcsolatban állt az al-Kaidával Milánóban, algériai terroristákkal Európában, boszniai, csecsen és afganisztáni harcosokat toborzott, és központi szerepet játszott a Los Angeles-i repülőtér ellen tervezett merénylet előkészítésében is.
A másik fontos szárny a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom (International Solidarity Movement, ISM). Az ISM-hez mint ernyőszervezethez olyan civil szervezetek kapcsolhatók, amelyeket az Európai Unió és egyes európai országok külön-külön is támogattak, föltehetően abban a hiszemben, hogy jótékonysági munkát végeznek. Az NGO-monitor.org listáján a támogató szervezetek között szerepel például az USA-ból a Ford Alapítvány vagy a Nyitott Társadalom Alapítványok.
A szervezésben részt vett a londoni Hamasz-aktivista, Mohammed Sawalha is a jemeni al-Hazmival együtt. Előzőleg Isztambulban tanácskoztak. Sawalha már ekkor így nyilatkozott: „…a következő nagy összecsapás a cionista ellenséggel a nyílt tengeren lesz.” Az algériai iszlamisták képviselője is a fedélzeten volt, ahol mindannyian Allah akbart kiáltoztak. Utólag egyikük naplójából is kiderült, hogy mártíromságra készültek.
2011-ben az IHH elnöke, Bülent Yildirim nyíltan hirdette, hogy nem félnek meghalni Allahért.
Maga a szállítmány lejárt szavatosságú gyógyszereken, használhatatlan orvosi eszközökön kívül fegyveralkatrészeket és Hamasz-egyenruhák készítéséhez használatos anyagot tartalmazott.
A fedélzeten kétfajta ember volt jelen: radikális iszlamisták, valamint európai és észak-amerikai balosok különböző akcionista csoportokból és olyan civil szervezetekből, mint az ISM. Vagy az eddig még nem említett Szabad Gáza Mozgalomból, amelynek alapítója egy oknyomozó újságíró, Adam Shapiro, és meghatározó személyiségei között számos baloldali európai és amerikai értelmiségit, sajtómunkást és egyetemi embert is találunk.
A nyugati balosok számára – állapítja meg Dave Rich – ez „békehajó”-ként indult, amely humanitárius segítséget visz szenvedő palesztinoknak. Politikai célja is volt: megtörni az izraeli blokádot, és elérni, hogy az adományok és az emberek szabadon, ellenőrzés nélkül jöhessenek-mehessenek a Gázai övezetben.
A nyugati balosok Gázát a varsói gettóval állították párhuzamba, a flottilla küldetését pedig a náci Németországra mért légi csapáshoz, Berlin bombázásához hasonlították. Narratívájuk kialakításában cseppet sem zavarta őket, hogy az adományokat valójában a Hamasz kapja, amint mellékkörülmény volt a szemükben az is, hogy a gázai IHH vezetője, Mehmet Kaya nyíltan is kimondta: „mi Izraelt és az ENSZ-t tekintjük terroristának, nem a Hamaszt.”
A hajóra szálló nyugati balosok agendáján a mártíromság nem szerepelt. Nem öngyilkos akcióra, hanem látványos balhéra készültek, és nem néztek szembe a valós veszéllyel. Az, hogy az egész akció a Hamasz projektje volt, amelyet a kapcsolódó civil szervezetek a Muszlim Testvériség hálózatain keresztül indítottak el egy Izrael elleni aszimmetrikus háború részeként, nemcsak hogy hiányzott az események baloldali értelmezéséből, hanem még a felvetését is durván visszautasították.
A The Guardian publicisztikája például még azt is tagadta, amit maga a Hamasz is büszkén vállalt. Gúnyolódott és Izrael-párti vádaskodásnak nevezte, amit maguk az iszlamisták is több ízben kinyilvánítottak és elismertek… „Ebben a vonatkozásban a flottilla az egész balos-iszlamista szövetség metaforája – állapítja meg Dave Rich –, és rávilágít arra a decentralizált, hálózatalapú kampányra, amely számos nyugati ország baloldalát tipikusan jellemzi.” Sajnos nem fejti ki bővebben, hogyan épül fel a „decentralizált és hálózatalapú” kampány, pedig a megállapítás, úgy hiszem, önmagán túlmutató, manapság sem tanulság nélkül való meglátást takar.
Ki volt az erősebb szövetséges, ki uralta a másikat? A kérdésre világos választ adtak a hajón készült videók, amelyeken Izrael-ellenes iszlám harci indulókat üvöltöttek, nem pedig az Internacionálét énekelték. Igaza lehet Richnek abban is, hogy a baloldali diskurzus iszlamizációja az, amely törvényszerű, és sohasem az iszlamista ideológia szekularizációja.
A vízi rendőrség elindul a Gaza Freedom Flotilla fogadására. Az Iszlám Állam még nem látszott
Bár igazságtalan volna a baloldali résztvevőket hasznos idiótának (useful idiots) nevezni, teszi hozzá Rich, mivel sokukat valóban humanitárius szándék vezeti, azonban azt látni kell, hogy a szövetség nem egyenlő felek között köttetik. Az iszlamizmus mögött erő, pénz, támogatás, világos célkitűzés, míg az európai balosok mögött a szocializmus bukása után már csak valami zavaros antiimperialista ideológiai katyvasz áll.
Rich használja az „antiglobalista” jelzőt is, amelyen ő valószínűleg az anarchikus mozgalmak államokkal, multinacionális cégekkel szembeni ellenállását érti. Ugyanakkor ezek a csoportok maguk is globalisták abban az értelemben, hogy többségük a nemzetek és határok fölöslegességét hirdeti.
Mindezek az előttük sem ismeretlen tények és adatok azonban az Európai Bizottságot nem akadályozták meg abban, hogy 2011 februárjában közzétegye ezt a nyilatkozatot: „Az IHH független NGO, amelyik a humanitárius segítségnyújtás területén tevékenykedik számos országban. Az Európai Bizottság pedig semmi olyan információval nem rendelkezik, amely arra utalna, hogy az IHH részt venne bármiben a megszállt palesztin területen.”
Egy évvel később, 2011 tavaszán ugyanazok a szereplők második flottilla elindításával kívántak megemlékezni az első kudarcáról. A szervezők képviselői május tizedikén meglátogatták az Európai Parlamentet, és számos képviselővel találkoztak, hogy tájékoztatást adjanak a június harmadik hetében induló segélyhajókról.
Noha az IHH-t ekkor már több nyugati kormány is terrorszervezetként vette nyilvántartásba, három baloldali képviselő bejelentette, hogy szolidaritása jeléül felszáll majd a hajóra. Az európai parlamenti baloldal kisebb pártjaiból népes csoport intézett közös kérdést a külügyi főképviselőhöz: mit tesz a bizottság, hogy megtörje a blokádot, és biztosítsa az emberi jogok érvényesülését?
Írásbeli beadvánnyal fordultam magam is az EU külügyi főképviselőjéhez, a brit Munkáspárt támogatásával hivatalba lépő Lady Ashtonhoz, amelyben adatszerűen összefoglaltam a flottillát támogató civil szervezetek kapcsolódását terrorista fedőszervezetekhez és nyílt terrorcsoportokhoz, és megkérdeztem, nem tartaná-e szükségesnek, hogy az Európai Bizottság az eddiginél tényszerűbb és tárgyszerűbb értékelést tárjon a parlament elé. Megpróbáltam megtudakolni azt is, elfogadhatónak tartja-e, hogy baloldali parlamenti képviselők személyesen is részt vegyenek az akcióban és szimpátiatüntetést rendezzenek a flottilla mellett.
Kétezer-tizenegyben jártunk. A migrációs hullámmal kapcsolatos előrejelzések egyelőre legfeljebb az olaszoknak és a görögöknek okoztak némi fejfájást. Az Iszlám Állam még nem látszott az Európára leselkedő veszélyek horizontján. Ashton bárónő válasza szűkszavú volt, langyos és semmitmondó. Az iszlamisták és az európai balosok szövetsége virágzott, és nem engedte magát megbontani.
A szerző a NKE címzetes egyetemi docense, a Nemzetbiztonsági Intézet Terrorelhárítási Tanszékének oktatója